Mit mond a Biblia a jó és a gonosz közötti nagy küzdelemről az emberi történelemben

« előző

következő »

• ISTEN URALMA A SZABADSÁG URALMA
• A MEGVÁLTÁS TERVE
• A bűn nem lesz örökké sem a földünkön, sem a világmindenségben
• Az ősevangélium
• AZ EMBERI TÖRTÉNELEM VÁZLATA
• Mit ábrázoltak a szobor különböző részei?
• Mit jelent a fémek csökkenő értékrendje?
• Mit jelképez a „kéz érintése nélkül leszakadó kő”?

ISTEN URALMA A SZABADSÁG URALMA

Az előző fejezet szólt arról, hogy a rosszat nem Isten teremtette sem a világmindenségben, sem a mi földünkön. A rossz a bűnnel együtt „jött be”, mint egy „ellenség”, mivel egy angyalfejedelem (Sátán), majd az első emberpár is az újonnan teremtett földön, visszaéltek a szabad választás képességével, és helyet adtak szívükben az önzésnek.

A világmindenséget teremtő és fenntartó Isten uralma a világmindenségben a szabadság uralma, amihez hasonlót mi a földön nem ismerünk. Ez azt jelenti, hogy kényszert, erőszakot sohasem alkalmaz egyetlen teremtményével szemben sem. Nem használja fel azt a hatalmát, hogy minden teremtményének az élete kizárólag tőle függ. A Biblia utal arra, hogy az emberen kívül sok más, értelmes teremtménye is van Istennek a világmindenségben. Ezek közül azonban egy sem a tőle való függés vagy a félelem indítékából tiszteli Istent és az ő törvényét, hanem szabad választás és belső erkölcsi meggyőződés alapján. Azért tehát, mert törvényét igaznak, őt magát pedig méltónak találják arra, hogy Uruknak, vezetőjüknek fogadják el. Isten világában mindenütt, kizárólag a szabadság uralma érvényesül:

„Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” (2Korinthus 3,17)

A MEGVÁLTÁS TERVE

Mivel a szabadság uralmát mindenképpen sértetlenül akarja megőrizni, Isten nem alkalmazott erőszakos megtorlást, nem semmisítette meg a bűn útjára lépett teremtményeit. De szabadon burjánozni sem hagyhatta a bűnt, mert ő tudja a legjobban a törvényt, hogy az „teljességre jutva halált nemz” (Jakab 1,15). Az, hogy „Isten a szeretet” (1János 4,8), azt is jelenti, hogy teremtményei életének és boldogságának a védelmezője. Ezért Isten sajátos módon vette fel a küzdelmet a gonosszal.

Elkészített egy tervet – az igazságosság és a szeretet alapelvének a tökéletes érvényesítésével – arra, hogy miként semmisíti meg a bűnt a földön, és iktatja ki azt az egész világmindenségből is, kizárólag erkölcsi erővel, hogy a szabadság uralma semmit se sérüljön. Ennek a tervnek a neve – a Biblia alapján – a megváltás terve. A róla szóló híradást, kinyilatkoztatást pedig evangéliumnak nevezi a Biblia. Ez a görög szó „jó hír”-t, „örömhír”-t jelent.

Az evangélium mindenekelőtt az az örömhír, hogy...

A bűn nem lesz örökké sem a földünkön, sem a világmindenségben

Rettenetes lenne, ha nem így lenne! A jó és a gonosz küzdelme terhes, nyomorúságos, elviselhetetlen, ha a végső szabadulás reménysége nem létezik. Az örök, kiegyenlítetlen harc, vagy egyenesen a gonosz győzelme félemlítene bennünket. A bűnnek, avagy az önzésnek a természetéhez tartozik, hogy erőszakosan terjeszkedik. Petőfi Sándort, a XIX. század első felének még alapvetően optimista világhangulatában is megérintette és megrettentette az a gondolat, hogy a jó és a gonosz küzdelme talán örökös, és abból végső szabadulás nem létezik. Egy részletet idézünk Világosságot! című verséből:

„... Eljő-e a kor,
Melyet gátolnak a rosszak
S amelyre a jók törekednek,
Az általános boldogság kora?...
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha úgy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimul,
Mint a kő, melyet fölhajítanak,
Aztán lehull.
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá...
Irtóztató, irtóztató
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha.
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsugár a kígyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsúszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet.”

A Biblia szerint mégcsak az sem természetes, hogy a jó egyáltalán fennmarad és küzdő partnere a gonosznak. A bűn ugyanis burjánzik, mint a rák, és ha Isten megváltási terve nem ellensúlyozná ezt, akkor a természetes fejlődési irányzat mindenkor az lenne, mint amit a vég idejéről Jézus prófétikusan kijelentett: „Mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül.” (Máté 24,12)

Az ősevangélium

Hogyan is működik hát az isteni megváltási terv? Rögtön a bűneset után adott Isten először kinyilatkoztatást erről, a bűn tudatára döbbent és annak következményeitől megrettent első emberpárnak. Egyetlen mondatban elmondta a lényeget, az idők végéig terjedő érvénnyel. Ezt az isteni kijelentést nevezzük első evangéliumnak, vagy ősevangéliumnak. Így szólt ez az ígéret:

„És mondta az Úr Isten a kígyónak: ...ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (1Mózes 3,14–15)

Isten a kígyóhoz intézte ezeket a szavakat. A kígyó azonban Sátán médiuma, eszköze volt csupán, és végül is így fogalmazhatunk: ítélethirdetés volt ez a kijelentés Sátán felett – de az ember füle hallatára. Ennek a ténynek önmagában is van mondanivalója. Az ember olyan fogságba jutott a bűneset révén, hogy csak úgy lehetett evangéliumot hirdetni, reménységet adni neki, hogy Isten ítéletet hirdetett az ő ellensége felett. Semmi sem fejezhette volna ki jobban, hogy az ember milyen tragikus helyzetbe került, milyen kiszolgáltatottá lett, hogy mennyire nem tud önmagán segíteni. Csak úgy lehet segíteni rajta, ha Isten veszi fel a harcot az őt fogva tartó ellenséggel. Az ember azt érthette meg ebből a kijelentésből, hogy Isten nem hagyja őt ellensége kezében, hanem kiszabadítja őt. Beleavatkozik a történelembe, és végül örök szabadulást biztosít neki a bűntől és a rossztól.

Vajon Sátán mennyit értett meg ebből az ítélethirdetésből? Ezen is el lehet gondolkodni. Később, a Jelenések könyvében olvashatjuk, hogy Sátán „tudja, hogy kevés ideje van” (Jelenések 12,12). Bizonyosra vehetjük, hogy a lényeget ő is felfogta ekkor. A bűn jellegzetes elvakultsága azonban az, hogy hallja, érti, de nem hiszi és nem veszi komolyan. De biztos, hogy félelmet érzett, felfogta a kijelentés súlyát és igazságát, hogy legyőzetése és megsemmisülése bizonyos. A kígyó fejére taposás ugyanis a bűn és a rossz végső, teljes megsemmisítését ábrázolja. A következő fejezetben visszatérünk még arra a kérdésre, hogy ki az „asszony magva”, aki a kígyó fejére tapos.

Most azonban irányítsuk figyelmünket az ígéretnek csak az első részére: „Ellenségeskedést szerzek”. Isten azt ígérte tehát, hogy felveszi a küzdelmet a gonosszal oly módon, hogy az emberben, az „asszony magvában” támaszt ellenségeskedést a bűnnel szemben.¹

Az ember közreműködése szükséges tehát a bűn és a rossz legyőzéséhez. Az ember szabad akaratából választotta Sátán uralmát és állt mellé. Szabadulása csak úgy lehetséges, ha Isten fel tudja éleszteni az ellenállást az emberben, ha az ember hajlandó elfogadni ezt a segítséget. Az embernek kell visszautasítani és kiűzni Sátánt. Ez döntő jelentőségű! A megváltási terv alapeszméje a szabad akarat, a szabad választási képesség tiszteletben tartása.

Ebben a pillanatban azt is láthatjuk, hogy miért ilyen hosszú, és miért ilyen bonyolultnak látszó ez a küzdelem.

Mert ha Isten közvetlenül az ellenséggel venné fel a harcot és megsemmisítené, ez nagyon gyors és egyszerű lenne. De Isten csak közvetett harcot vehet fel az ellenséggel. Az emberben éleszti fel az ellenállást, és neki kell legyőznie Sátánt.

Pál apostol írja a Rómabeliekhez írt levél 16. fejezet 20. versében: „A békesség Istene eltapossa a Sátánt a ti lábaitok alatt...” A mi lábunk alatt kell eltaposni az ellenséget. Isten segít, támogat, erősít, együttműködik az emberrel, de az ember lába alatt kell megsemmisülnie Sátánnak. Ez a valódi, erkölcsi győzelem felette.

Vajon mi lesz a történelmi kimenetele ennek a küzdelemnek? Csak egy általános ígéret ez, amiben hinni kell, de a történelmi, időbeli kifutásáról, kibontakozásáról semmit sem lehet tudni?

A Bibliában összesen tíz úgynevezett vázlatprófécia van, amelyek az egész emberi történelem vázlatát adják a jó és a gonosz, illetve a Sátán rontó munkája és Isten megváltási terve közötti nagy küzdelem szempontjából. Ezek közül az elsőt idézzük fel vázlatosan a továbbiakban.

AZ EMBERI TÖRTÉNELEM VÁZLATA

Vajon csakugyan van-e értelme a történelemnek? Merre halad, merre tart a világ? Éppen ilyen kérdések foglalkoztattak egy uralkodót, csaknem kétezerhatszáz évvel ezelőtt. Ez a király Nabukodonozor (i. e. 605–562) volt, az Újbabiloni Birodalom legnagyobb jelentőségű uralkodója. Nem ismerte még a minden teremtmény felett álló, személyes Istent. Uralkodása kezdetén, annak második esztendejében egy este, elalvás előtt ez a kérdés foglalkoztatta: „Mik lesznek ezután?” (Dániel 2,29) Nabukodonozor természetesen arra vágyott, hogy birodalma, élete munkájának nagyszerű alkotása örökkévaló legyen. Az elalvás előtti magányos töprengésekor azonban bizonyára a Szentlélek közelítette meg a keménykezű és akaratú, de lelke mélyén mégis igazságszerető királyt. Talán az élet, az emberi munkálkodás értelme, és az isteni természetfeletti hatalom kérdése is felvetődött benne.

És Isten válaszolt neki még azon az éjszakán, egy álom formájában. Ezután úgy igazgatta az eseményeket, hogy a királyi udvarban fogolyként élő Dániel prófétával is kapcsolatba hozta őt, aki az álomban adott jelképes ábrázolás értelmét feltárta neki. Így gondoskodott Isten arról, hogy a „mik lesznek ezután?” kérdésen, majd a rendkívüli álom jelentőségén töprengő király „megértse szíve gondolatait” (Dániel 2,30).

Nabukodonozor hatalmas szobrot látott álmában, szemkápráztató fényességgel, de rettenetes ábrázattal. A szobor feje aranyból volt, a melle és karja ezüstből, hasa és oldala rézből, lábszárai vasból, lábujjai pedig részint vasból, részint agyagból (cserépből) voltak. Azután azt látta, hogy egy kő „szakadt le” emberi kéz közreműködése nélkül, és leütötte ezt a nagy, már csak agyaglábakon álló szoborkolosszust, mely a földre dőlt. Porrá zúzódott az arany, ezüst, réz, vas és cserép, s a fölkerekedő szél úgy elfújta, mint nyári szérűn a polyvát. A kő pedig nagy heggyé lett, és betöltötte a földet (Dániel 2,31–35).

Csodálni való dolog, hogy Isten ezzel az egyszerű bemutatással mi mindent tudott szemléltetni. A szoborban különös volt a következő kettős ellentét: hatalmas volt ugyan, de agyaglábakon állt; „kiváló a fényessége”, de „ábrázata rettenetes”- nek látszott. Ezzel a két pár jelzővel átfogóan jellemzi a Biblia, hogy milyen is az emberi történelem. Mert voltak a történelemnek kétségkívül „fényes” korszakai. De e rövid „felvillanásoktól” eltekintve, az egész emberi történelemre pontosan illik a bibliai jelző: „rettenetes” volt. Érdek, erőszak, vérontás meg-megújuló drámája a bűneset utáni történelem, melyet a bűn átka sújt és kísér nyomon. Idézzük ismét Petőfi Sándort, Ítélet című nevezetes versének az első sorait:

„A történeteket lapozám s végére jutottam,
És mi az emberiség története? vérfolyam, amely
Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki,
És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.
Azt ne higgyétek, hogy megszűnt már. Nincs pihenése
A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.
Vértengerbe szakad majd a vér hosszú folyója.”

Mit ábrázoltak a szobor különböző részei?

A bibliai jelképek mindig magából a Bibliából azonosíthatók. A Biblia önmagát értelmezi, s azt a jelképet, melyet használ, meg is magyarázza; ha nem azonnal, akkor valamivel később, de feltétlenül megteszi.

Az „arany fej”-ről Dániel próféta ezt mondta Nabukodonozor királynak: „Te vagy az arany fej” (Dániel 2,38). Az arany – mely az ókori világban is finom mérleggel mért s a legértékesebb fém volt – hihetetlen mennyiségben létezett Babilóniában. Így mutatja be a Szentírás a történelemnek azt a nagyhatalmát, mely a zsidó népet az i. e. VII–VI. században fogságba vetette, az Isten által választott nemzetet csaknem megsemmisítette. A prófétikus álomban a továbbiakban is azok a birodalmak sorakoznak fel, melyek a hívő néppel kapcsolatba kerültek. Ez vezérelve a bibliai próféciáknak! Léteztek más birodalmak is, a kínai, indiai, tatár stb., de a próféciákban az Isten megváltási tervével közvetlen érintkezésbe jutott népek szerepelnek, mert itt ütközött a jó és a gonosz a legélesebben.

Az Újbabiloni Birodalom hanyatlásakor újabb világhatalom lépett a történelem színpadára: a médek és a perzsák. Nem egy népből, hanem egy államszövetségből állt össze ez a nagyhatalom. Az álombeli prófécia azzal szemlélteti ezt, hogy két vállról és két karról tesz említést. Az ezüst vállak és karok Médo-Perzsiát jelképezték. Ahogy Babilonnak az arany, a médeknek és főleg a perzsáknak az ezüst volt a legkedveltebb kincsük. Ezt használták fizetőeszközül is.

Ezután támad „a harmadik birodalom, rézből való, amely az egész földön uralkodik” (Dániel 2,39/b). A perzsák után a görögök ragadták magukhoz a világhatalmat az i. e. IV. század végén a makedón király, Nagy Sándor vezetésével, akinek a birodalma oly nagy kiterjedésű volt, hogy valóban úgy tűnt: „az egész földön uralkodik”. A réz vagy bronz Nagy Sándor falanxainak vértjeihez szolgált alapanyagul.

Mindezek után a vas lábszárak, és a részint vas, részint cserép lábujjak következnek. Ez a magyarázat kapcsolódik ehhez: „A negyedik birodalom pedig erős lesz, mint a vas; mert miként a vas széttör és összezúz mindent, bizony mint a vas pusztít, mind amazokat szétzúzza és elpusztítja. Hogy pedig a lábakat és ujjakat részint cserépből, részint vasból valónak láttad: a birodalom kétfelé oszol [pontosabban: szétoszlik, darabokra törik], de lesz benne a vasnak erejéből, amint láttad, hogy a vas elegy volt az agyagcseréppel. És hogy a lábujjai részint vas, részint cserép: az a birodalom részint erős, részint pedig törékeny lesz. Hogy pedig vasat elegyülve láttál agyagcseréppel: azok emberi mag által vegyülnek össze, de egymással nem egyesülnek, minthogy a vas nem egyesül a cseréppel. És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át, hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké.” (Dániel 2,40–43)

Mit jelképez a vas, majd a vas és cserép? Melyik az a hatalom, mely után újabb nem tűnik fel a történelem színpadán? Milyen erő játszik vezető szerepet a hellenizmus bukását követően egészen korunkig, illetve a történelem végéig is?

A negyedik világhatalom, melynek a befolyása megmarad a vég idejéig: Róma. A vas éppoly találóan jellemzi Rómát, mint az arany jellemezte a hihetetlen gazdagságú Babilóniát, az ezüst az ezüstpénzt elterjesztő Perzsiát, a bronz (réz) pedig a hellén seregek fegyverzetét alkotó Nagy Sándor-i Görögországot. A vas, mely „széttör és összezúz mindent”, a vas fegyverzetű római csapatokat, a vas keménységű római jogrendet, a vas akaratú római politikát juttatja rögtön eszünkbe.

Az ókori Róma először i. sz. 395-ben két részre oszlott, majd 476-ban végleg megbukott. A vas lábszár hatalma véget ért. De milyen szemléletesen jelzi ez az egyszerű prófétikus bemutatás egyrészt az Ázsiából kiözönlő barbár törzseket, akiknek kultúrája az aranyhoz, ezüsthöz, rézhez, de a kimunkált vashoz képest is legfeljebb agyag (cserép) volt, ám mégis oly hatalmas erővel zúdultak Rómára, hogy annak darabokra törését, részekre osztódását idézték elő! Másrészt pedig milyen tökéletes szemléltetése Róma és a rómaiság gondolata fennmaradásának a lábujjakban is tovább élő vas! A népvándorlási hullámokkal létrejött barbár királyságok Róma lakosságát, kultúráját, jogrendjét s részben nyelvét is magukba olvasztották, s törekedtek az elpusztított Róma hatalmának feltámasztására! Ezek az európai nemzetállamok, melyek kialakulásukkal egy-két évszázad leforgása alatt részekre parcellázták földrészünket, máig tartó nyugtalansággal és újratermelődő ellentéteikkel örökös feszültséget keltenek. Sem a népek keveredése, sem királyházasságok, sem érdekszövetségek által nem sikerült egy birodalommá való egyesítésük, pedig a Frank Királyságtól a Német-Római Császárságon át a napjainkban hangoztatott „egységes Európá”- ig oly sokat fáradoztak rajta! De amiképpen a vas és a cserép csupán ideig-óráig elegyedik, úgy nem jöhetett és nem jöhet létre ez az egység.

Van azonban egy további és még mélyebb jelentése ennek az ábrázolásnak. A vasat – a római elemet – az egyház, a kereszténység képviselte, illetve örökítette tovább az új, barbár királyságok életében. Ennek meggondolása alapján ezt mondhatjuk: Az egyházi és a világi erő keveredését ábrázolja a vas és a cserép egyesítésével való próbálkozás. Az egyesülést ezen az úton – az egyházi és a világi hatalom egyesítésével – is próbálják tehát megvalósítani egészen az emberi történelem végéig. Mindenkor igazolódik azonban, hogy a vas nem egyesül a cseréppel. Bizonyos idő múlva feltétlenül kirobban a hatalmi harc az állami és az egyházi elem között.

Mit jelent a fémek csökkenő értékrendje?

Az egyes emberek és a közösségek állapota a testi-lelki kifáradás jeleit mutatja. Az arany után ezüst, az ezüst után réz, a réz után vas, a vas után pedig az agyag, vagyis a föld, a sár következik. Ahogyan fellép az elöregedés az egyén életében, a föld sorsában is az utolsó órák közelítenek, mígnem az „agyaglábairól” végleg ledől. Amiképpen az egyes ember életében, úgy az egész emberiség életében is a belülről kifelé ható, pusztító bűn okozza ezt.

A prófétikus magyarázat olvasásakor felmerülhet a kérdés, hogy a világi történetírás általában fejlődést lát a birodalmak egymásutánjánál, és nem hanyatlást. Isten azonban az erkölcsi értékek felől ítél.

Mit jelképez a „kéz érintése nélkül leszakadó kő”?

A Szentírás azt az evangéliumot hirdeti ezáltal, hogy a világ nem fog elpusztulni atomháború, vagy más emberi pusztító erő következtében. Nem azért, mintha nem lenne meg ennek a reális veszélye, hanem azért, mert a „kő” fog közbelépni a kritikus időben. Természetfölötti, isteni közbeavatkozás fogja megakadályozni a történelem emberi kéz általi végét.

Jézus megmagyarázta ezt a jövendölést, amikor önmagára vonatkoztatta e jelképet (Dániel 2,34–35, vö.: Máté 21, 42–44). A leszakadó kő maga a hatalommal és dicsőséggel visszatérő Krisztus, aki Szabadítóként és Ítélőként jelenik meg az emberi történelem kritikus végpontján, amikor önmegsemmisítés következnék be, ha Ő nem lépne közbe. Ez a prófétikus ábrázolás mutatja, hogy az isteni kinyilatkoztatás szerint alaptalan minden olyan reménység és elképzelés, amely azt gondolja, hogy ezen a földön fog megvalósulni az Isten országa. Ezen a világon minden, de minden bűnnel fertőzött, éppen ezért a földi civilizációnak semmilyen eleme vagy eredménye sem építhető bele az Isten által felállítandó „örök birodalomba”, „amelyben igazság lakozik”. Az emberek közül is csak azok lehetnek részesei, akik a szívükben igazán győznek a bűn felett, jellemük valóban megtisztul az isteni kegyelem befogadása és az azzal való együttmunkálkodás által.

E bibliai vázlatprófécia lelki tanulságait így összegezte egy hívő, keresztény szerző: „A nemzetek emelkedéséből és bukásából – ahogy azt Dániel és Jelenések könyve megvilágítja – meg kell tanulnunk, hogy milyen értéktelen a pusztán külső, földi dicsőség. Milyen tökéletesen eltűnt Babilon, minden hatalmával és ragyogásával együtt! Pedig korának népei előtt olyan szilárdnak és maradandónak tűnő hatalom volt, amelyhez hasonlót világunk azóta sem látott. Ugyanúgy elpusztult a Médo-Perzsa Birodalom, valamint Görögország és Róma is. És ugyanúgy múlik el mindaz, aminek nem Isten az alapja. Csak az maradhat meg, ami beleilleszkedik Isten tervébe, és az Ő jellemét tükrözi. Egyedül Isten elvei állandóak és maradandóak mindabból, amit világunk ismer.” (Ellen G. White: Próféták és királyok, 339. l.)

Petőfi Ítélet című versének a végéről idézünk még néhány gondolatot. A költőnek valószínűleg tudomása volt a bibliai kijelentésekről. A múlt és jelen sötét, drámai ábrázolása után egy pozitív látomással fejeződik be a vers:

„Két nemzet lesz ekkor, s ez fog szemben állni:
A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog a jó. (...)
Ez lesz az ítélet,
Melyet ígért Isten a próféták ajkai által.
Ez lesz az ítélet, s ezután kezdődik az élet...”

Két bibliai igével zárjuk ezt a fejezetet, amelyek összegezik az elmondottakat:

„A világ elmúlik, és annak kívánsága is, de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1János 2,17)

„Új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyben igazság lakozik.” (2Péter 3,1)

---

1. Az „asszony”: Éva, elsődleges értelemben. Így az „asszony magva” valamennyi utód, aki az ősanyától származik, vagyis mindenki, aki ezen a földön él. Az „asszony” szónak jelképes jelentése is van azonban a Bibliában. Mind az Ó-, mind az Újszövetségben az egyházat, Krisztus hívő népét jelenti. E jelkép alapja, hogy a Krisztus és egyháza között kötött szövetséget a házassághoz hasonlítja. Az „asszony magva” tehát másodlagosan a hívő egyházhoz tartozókat is jelképezi.

« előző

tartalomjegyzék

következő »